| TARTALOM | HÍREK | CIKKEK | DÍJAK | FILM | SZÍNHÁZ | KÉPEK |
|---|
IVANOV
| TARTALOM | HÍREK | CIKKEK | DÍJAK | FILM | SZÍNHÁZ | KÉPEK |
|---|
Csehov korai drámáját, az Ivanovot nem a maga idejében játszatja a Katona József Színház. Khell Zsolt a múlt század hatvanas éveinek egyenlambériás művelődési házába teszi az eladósodott Ivanov portáját, szakasztott ugyanabba a neoncsöves kultúrotthonba a dús Lebegyevék kúriáját. Az egyenlősített berendezési tárgyak a közös anyaghiányra és áruszűkére utalnak. Valamint beteljesítik a látványos művészetekben feltornyosuló divathullámokat. Rendezők ifjúságuk korát kívánják visszalátni filmen-színpadon.
Gábor Andor fordítása meglepő mód nem molyosodott meg annyira, mint a többi régi Csehov-fordítás. A színház mégis helyesen tette, hogy újjal cserélte ki, annál inkább, mert Pál (vagy: Páll, mert a szórólap és a falragasz kétféleként írja) Antal fordítása száraz, jól mondható, természetesen hangzó. A felvett írói álnév viszont ügyetlenül kimódolt.
Ascher előadásai ritkán készülnek el a bemutatóra. Ne értsék ezt felszínes színházi életünk félkész termékeinek értelmében. Az Ivanov tisztán elemzett, aprólékosan kidolgozott, végiggondolt munka. A legkisebb szerepet játszó is pontosan tudja föladatát. Legfeljebb teljes személyiségével még nem érkezett bele színpadi bőrébe. Más színházakban a premierrel véget ér a munka. A rendezők sorsukra bízzák előadásaikat, mint megesett leányanyák szülötteiket a kórház forgóláda-rendszerébe: történhet a lelenccel ezután bármi. Ascher előadásai nem kitett törvénytelen gyermekek. Gondoskodik róluk. Fölneveli őket.
Fekete Ernő halk, takarékos gesztusú. Mellékesen lapozgat földre letett könyvében, mintha csak ottfelejtették volna őt a szobában elveszített tárgyként. Lemaradt mindenről. Szétmállott. Nincs ereje küzdeni. Csak menekül. Elsősorban önmaga elől. Várnánk egyetlen fölvillanást, ahol látni erejét. Nem hangerejét, hanem hajdani életerejét. Nem viszonyíthat a néző, mi kopott le róla, mit veszített el. Mert ha mindig is depressziós volt, akkor lehet érdekes eset az orvosnál, de nem drámai hős. Fekete ama régi színészi fondorfogást alkalmazza, hogy minél hangosabbak körötte, annál halkabb, minél rikítóbb színekkel játszanak, annál mattabb. Visszafogottsága mögött biztonságos a mesterségbeli tudás, de nem győz meg Ivanov drámájáról, fájdalmairól, küzdelmeiről, tétovaságáról. Két pillanata van talán csupán az egész este alatt, amikor azonos szerepével. Az eredeti III. felvonás végén feleségével veszekedése kimerül. Ivanov és Sára tompaszögben elfordultan egymástól szótlanul ülnek. Erre a szép, töltött drámai jelenetre megy le a függöny. És szép zsebre dugott fegyverrel elerőtlenedett térdre esése a jobboldali ajtónál, megkapó a puha mozdulata, amivel kihullik az ajtókeretből, a színpadról, az életből. Ascher és Fekete melodrámaiatlanított befejezése az ártatlanabb nézőket kétségben hagyja: megtörtént-e az öngyilkosság. De az életből halk kiolvadás erősebben drámai, mint egy ügyelő bonyolította kulisszák mögötti fegyverdördülés. Nemcsak a szembefordított pisztoly, a két nő közötti őrlődés, de a világból kiesettség is rokonítja egymással Ivanovot, a parasztügyi bizottság állandó tagját Szakmáry Zoltánnal Móricz Úri murijából.
Ónodi Eszter szép, tiszta váltásokkal kerül a pörlekedésből hízelkedésbe, érzelmi zsarolásból hisztériás haragba. Rendezői meglepetés, hogy a tüdőbaj annyira megtámadta szervezetét, hogy utolsó jelenetében már jobb karját is fel kell kötni.
A fiatal, nagy reményeket keltő Szantner Anna az (eredeti) II. felvonásban majdnem láthatatlanul van jelen. Igen talpraesett a gyenge férfi és erős nő ironikus jelenetében. A lakodalmi képen azonban csak korán megszerzett rutinja segíti át.
Kún Vilmos jól csavar be egy sor áramtakarékos izzót. Olsavszky Éva jól hordja a turbánt és a sötét üvegű okulárét, Czakó Klára a műpúpot. Szirtes Ági a bővérű, nagyszájú, közönséges némber régóta kidolgozott szerepét, Bán János a panaszkodás egyhangúságát, Molnár Erika vidékien rikító betét, Bezerédi Zoltán túlbuzgón poentíroz, Máté Gábor aprólékos külső eszközök sokaságával jelzi csupán a potyán élő, elkámpicsorodott grófot, Rajkai Zoltán láthatólag rendezői utasításokat követ a doktor szerepében. Nagy Ervin hevesen végigvágtat szólamán. Meggyőző Varga Zoltán ajtót belökő dresszírozott Gavrila inasa: fegyelmezett házibútor, megjelenésről megjelenésre centiliterre megmondható, odakint mennyi itallal vigasztalta magát. A nyitó képben megfelelnek Gévai Simon, Fenyő Iván és Mészáros Béla mulya vendégei. A tömegjelenetek egyénített beállításaiból még mindig knédliszagként árad a hatvanas évek cseh filmhullámának szeretetteli groteszkséghez vonzódó gúnyossága.
A hatvanas évek belsőépítészete kissé túlzott mértékben jár színházról színházra. Ambrus Mária kezdte el a Víg Kaukázusi krétakörénél, majd Füzér Anni aluljáróba helyezte a János vitézt, most pedig a Katona művelődési otthonban játszatja a vidéki orosz nemesség életkörülményeit.
A kritikus - vagy legalábbis én - puszta kíváncsiságból "mindenevő": számtalan színházi nyelven tanul meg érteni és beszélni az évek során, de hát neki is van anyanyelve persze. És az enyém az, amelyen például Ascher Tamás beszél, akinek ez a rendezése is épp olyan aprólékosan kidolgozott, mint a Három nővér vagy a Platonov volt annak idején; muszáj gyönyörűséggel beleveszni a részletekbe, hogy aztán - ez is a nyelv, pontosabban a hatásmechanizmus szerves része - hatalmas erővel süvítsen ki az előadásból a lényeg, ami az apróságokból összeállt.
Föl kell ismerni a helyszínt, a tárgyakat. A sivár előcsarnokot a lambériás falakkal, a Khell Zsolt tervezte kongó teret, amely a hatvanas évektől kezdve egészen máig otthonos mifelénk - ma tán nem Pesten, de hisz minden az isten háta mögöttvan itt. Ivanov és a többiek az isten háta mögött élnek, bezárulva, lemaradva, lekésve.
A tea nem szamovárból folyik - az előadás nem "russzizál". Új szöveg készült - Páll Antal, a feltüntetett fordító Anton Pavlovics nevéből fordított álnév -, és ez az új szöveg sima, mai, természetes. Ez is a célja: ne akadjon meg a fülünk se a "versztán", se egy kikopott kifejezésen. Nem is akad. A teát viszont "napközis" vagy "kórházi" kancsóból öntik, hozzáillő bögrékbe; a töpszli kotyogó is a múltból maradt itt, a vasalózsinóros rezsó úgyszintén - vidék-Magyarország.
Akárcsak az ezúttal nem pusztán "remek", hanem elementáris erejű Szakács Györgyi csupa telitalálat jelmezei: Babakina fehér kötött miniruhája, hozzá a fényesfehér csizma, a fehér óriási fülbevaló meg karkötő, persze nagyon tudja mindezt viselni Szirtes Ági, még mozgása is van hozzáillő, nem beszélve az esküvőre übevirított" horgolt eleganciáról. Vagy Zinaida barna dzsörzéruhája, amelyhez hozzátartozik az örökös húzkodás-cibálás, Molnár Erika ezt mutatja "Züzüke" legfőbb jellemvonásának (háttérbe szorul a lekvár) - mindent elmond a látszatokról, a mesterkéltségről, az élethazugságokról.
Ivanov nem hazudik: Ivanov szenved. Becsődölt, kikattant, "lefagyott". Nem valamely monumentális világmegváltásban csalódott - magában. Belül történt valami, amitől nem találja a helyét, s mert nem tud megbékélni saját elrongyolódásával, egyre beljebb pörög a spirálban. Eléggé ismerős képlet, és nem a tegnapból az. Fekete Ernő pontos, szép alakítása nem hagy kétséget Ivanov formátuma felől - és ehhez a formátumhoz Ascher rendezésében egyetlen szereplő ér föl: Sára, a zsidó feleség. Az persze természetes, hogy semmiféle tüdőbajos klisé nem szerepel "nodi Eszter repertoárján (merthogy az elején vidámnak igyekszik mutatkozni, táncol, kacag, és csodásan szép a piros estélyiben), de az már a megrendítően közvetített értelmezés maga, ahogyan ez a két ember a mindenféle bajokban, egymás elleni indulatokban feneketlenül mélyen, bonthatatlanul összetartozik. A harmadik felvonás végén egy sezlonon kuporogva egyetlen cigarettát szívnak ketten; az egyik mindjárt meghal, és ezt mindketten tudják. Mondani nincs már mit.
Ehhez képest Szása, az ő "tevékeny szerelem" teóriájával, mesterkélt és eltúlzott sürgésével, rajongó szerelmének túlzásaival - melyek erősen irányulnak arra is, hogy ő maga higgyen ebben a szerelemben, hisz Szása nem buta, sőt - legföljebb Ivanov személyiségének legkülső burkát érinti meg, azt is csak néhány bizonytalan pillanatra. Szantner Anna ezt a harsányságot mutatja legmeggyőzőbben, a frizurájával, a rémes ruhájával, az intonációjával, a tartásával - hogy aztán a rémült félelmet, az elfojtott rettegést egy szintén csodás jelenetben, az asztal alatt tárja elénk. Az apját, a már régen megtört, szétalázott, személyiségének koherenciáját még őrző, de rejtegető Lebegyevet játszó Bezerédi Zoltánnal bújnak az asztal alá; az őszinteség pillanata ez, az a ritka sugallat, amire mindig hallgatni kéne, de sosem hallgatunk - ők sem.
A legelső látásra (mert egy látás ebből az előadásból nem lesz elég, ezt biztosan tudom) a sok remek alakítás egy-egy részletét lehet elkapni. Máté Gábortól azt, amikor Sabelszkij grófból - aki, morális lény lévén, a végén csak nem bírja a pénzéért elvenni Babakinát - kitör a "zsidó nő" iránti szánalom meg az önsajnálat. Varga Zoltántól azt, amikor Gavrila némán és csak gesztusokkal, de annál egyértelműbben csábítja egy gyors fordulóra az egyik vendég hölgyet. Nagy Ervintől azt, amikor egyetlen kézmozdulattal elmondja, hogy Borkin intézőnek ez a kegydús Babakina már régen "megvolt" (amúgy a Bán János játszotta Koszihnak is) - és ebben is remek partner Szirtes Ági, aki Babakinának zsúfolt és kétségbeesetten szeretethiányos múltat játszik.
Lvov pedig - aki a legtöbb Ivanov-előadásban valamiféle ellenpontot képez Ivanovval szemben - itt az a "becsületes ember", akit nem mindjárt rühell a néző. Hisz Rajkai Zoltán eleinte Lvov korlátoltságával (pontosabban érzelmi korlátozottságával) együtt is őszintén igyekszik derűt és némi nyugalmat vinni Sára életébe - hogy szerelemből-e vagy sem, eléggé mindegy, hisz Sára mindene Ivanov. Csak később mutatja ki életidegen, vaskalapos becsületességének elviselhetetlenségét és pusztító erejét. Ez a Lvov, ez fog még erősödni ebben az előadásban.
A harmadik felvonásban a pucér Ivanov még Sára halála előtt el- és leszámol magával: a csőd totális. A negyedik, esküvői felvonásban az előtérben egyre halmozódnak a baljós jelek és konfliktusok, a háttérben ugyanígy a nászajándékok. A szánalmasan - rózsaszínnel és fehérrel - fellufizott rideg előcsarnokban Ivanovot eléri a vég. Lövés nem dörren - van annál rosszabb.
Ascher a Katona remek színészeivel újraírta az Ivanovot. Most egy ideig ebben fogjuk értelmezni magunkat.
A Katona József Színház Produkcióját április 1-jén az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába válogatta Csengery Adrienne.
Neonfény, a falon foghíjas lambéria, vascsőből hajlított székek egymásra hányva a jobb oldalon, tojásfehér olajfestékkel lemázolt ajtók és ablakok. A hatvanas évek szocreál kultúrház-maradványa a díszlete Ascher Tamás Ivanovjának a Katonában. Az úgy hagyott térben hangosan csöpögve múlik az idő. A csehovi és az „ascheri” kor között világos a párhuzam: a közeg magában erjedő lápvilág, melyben az emberek lassan süllyedő, vizenyős zsombékok – a XIX. század orosz alkonyán és a keleti blokkban a múlt század 60-as–70-es éveiben egyaránt.
Ebben az értelmezésben Ivanov csak az egyik jellegzetes alakja egy bepállott kornak. A Fekete Ernő által életben tartott figura rezignált undorral viseltetik minden és mindenki iránt, kócos önmagát is beleértve. Rideg és higgadt őszinteséggel boncolgatja saját romlottságát, s a körülötte élőkre is csak csöndesen osztja a kegyetlen megjegyzéseket. Ivanov tehát inkább emlékeztet áthatolhatatlan vasrács mögött tébláboló, helyzetébe beletörődött, koszlott szőrű hímoroszlánra, mint egyre-másra üvegnek csapódó, kiutat kereső, törött szárnyú madárra. Éppen ezért ez nem is a saját tragédiája, hanem az egész elhagyott "állatkerté".
Sabelszkij grófot például semmi nem zökkentheti ki boldog-lábszagú nihilizmusából. Egyszerre munkál benne az arisztokrata mizantrópia és az emberektől való hisztis függőség. Máté Gábor ügyesen minden energiáját a gróf botjába és üresen harsogó szavaiba vezeti, amitől az egykor jobb időket látott nemes olyan szánalmas lesz, mint a falnak ütközött, kattogó duracelnyuszi. Ezzel pedig tökéletesen egy szintre – a sehova se haladás szintjére – kerül a lemerült Ivanovval. És mindenki mást is ott találunk.
Bezerédi Zoltán alkoholista Lebegyevje bölcs ostoba, aki minden apró helyzetben felizzik, de rutinosan rántja maga elé a vodkás poharat, hogy ne lássa: körülötte már minden csak hamu.
Borkin: showman a pokolban, izomból, ezer fokon – őt ez élteti. Nagy Ervinnél szinte látjuk, ahogy a színfalak mögött, de már szerepben a tenyerébe köp, ötvenedszerre is elpróbálja magában, kit hogyan köszönt odabenn, majd egy parádés antréval felzavarja az állott vizet. Vajon meddig bírja a nehéz, oxigéntelen iszapot egy ilyen fürge bohóchalacska?
A Katonában tehát sokáig csak a közeg számít, illetve az, hogy ki vagy mi hoz egy kis ingert a rácsok közé. Mindegy, hogy a harsogó Babakina (Szirtes Ági) hatalmas mellein feszülő divatos garbóra, Koszih (Bán János) dögunalmas verbális kártyapartijaira vagy Lvov doktor (Rajkai Zoltán) erkölcsi vakarózására lehet odafigyelni. Ahol a történés van, mindenki arra néz, és együtt vonyít, nyüszít, morog, bőg az egész állatkert
Így pedig Ivanov tragédiája tökéletesen háttérbe szorul. Felesége, Anna Petrovna (Ónodi Eszter) fokról fokra való leépülése a szemünk előtt történik, de igazából erről senki nem vesz tudomást, a doktort leszámítva, aki azonban ezt is csak valami erkölcsi magaslatból szemléli, s onnan szórja átkait, mint a varjú a tarló felett, egy kopasz fa tetején.
Ivanov számára Szása (Szantner Anna) is csak egy picike inger, egy naiv gazella, amit felfalhatna, de inkább futni hagyja. Így románcuk teljesen tét nélküli, nem vezet a kiút felé. Ascher egy pillanatra ugyan felvillantja Szása segítő energiáit, de rögtön ez után butuska áldozattá szőkíti a lányt.
A figurák körbe-körbe járnak a kartonpapírral díszíttet művházban, egymástól marják el a szót, makognak, bégetnek, csipognak, és közben egyre szól a lehangolt zongora, pont, mint a Megáll az időben.
A rab állatok lassan halnak. Ivanov a szívéhez kap, meginog, majd tompa puffanással kidől a fehérre mázolt ajtón. Csönd. Az állatok megdermednek. Miről ugassanak most, hogy kimúlt az állatok királya?