Csak a díszlet ilyen naturális. Vidéki kúrián járunk ugyanis. Meghatározhatatlan helyen, meghatározhatatlan időben. Van tehénbőgés, vannak fokhagymafüzérek, van pottyantós WC és vannak motorok, meg repülőgép. A Kentaur tervezte díszlet most kevésbé kentauros, ám ez is jelzi, hogy nem öncélúan dolgozik, hogy megvan benne a színház iránti alázat.

Presser zenét szerzett az előadáshoz – hirdeti a plakát. Ám nem érdemes megtévednie az embernek, azt hívén, hogy a Sok hűhó ezennel, itt és most meg lett zenésítve, és egy új Presser-musical született. Szóval ne örüljünk előre a Presser bőrére – marad a próza, csupán egyetlen dal csendül fel. Nézőcsalogatónak viszont jó, és maga a dal is kiváló, Nagy Ervin meg szépen énekli.

Egy Shakespeare-vígjáték és a Vígszínház színpada különben is (zene nélkül is) úgy kívánkozik egymás után, mint – stílusosan szólva – két áhítozó szerelmes. Hiszen a Shakespeare-vígjátékokban van humor, van szerelem, komédia és tragédia, derű és könny, bonyodalom, vannak benne vérbő figurák és zaftos, szókimondó kitételek. Rengeteg a szereplő, rengeteg a jelenet, rengeteg a lehetőség a nevetésre. Szóval egy Shakespeare-vígjáték rendkívül hálás: széles közönségréteget vonz, és sok nagyszerű színészt lehet benne felvonultatni. A Vígszínháznak pedig e kettője biztos, hogy van: nagy nézőtere széles közönségréteggel és rengeteg jó színésze.

A Sok hűhó meg különösen is azok közé a darabok közé tartozik, amelyeket igen kellemesre, szellemesre és szórakoztatóra lehet hangolni. Rendezőként Eszenyi Enikőnek ez sikerült is. Egy tisztességgel megkomponált előadást hozott létre, parádés szereposztással, csak épp hiányzik valami. Nem a modernkedő aktualizálást vagy a sokkoló polgárpukkasztást hiányolom a rendezésből, hanem magát Eszenyit. Mikor a két gyámoltalan szerelmes, Beatrice és Benedetto egymásra talál, felszikrázva kisülnek a villanyvezetékek – hát valami ilyesmi kisülések, felszikrázások hiányoznak ebből az előadásból. Minden jelenet szellemesen kitalált, jó humorral megkoreografált, az apró rezdülésekre is odafigyelő. Eszenyi teletűzdeli poénnal, geggel is az előadást, s még csak azt sem lehet mondani, hogy ráerőlteti ezeket a darabra. A baj csupán az, hogy mindezt egy picit görcsösen teszi, nem engedi szabadjára, nem hagyja szárnyalni a szerelmeseket és a perpatvart. Ezért van, hogy bár nevetünk az előadáson, igazán mégsem ragad magával, nem varázsol el.

Persze annyiban mégis eszenyis az előadás, hogy igen finom és érzékeny. Az áttételes szerelmi vallomásokat például patyolattisztára mosott, kiteregetett fehérneműk közé helyezi, amik között már hiába bujkál az érzelmeitől megrémült Benedetto: így még inkább a tisztázás, a rejtett belső dolgok kiteregetésévé válik e kedves-komikus jelenet. Benedetto pedig elvadultabb – márcsak külsejében is (Kaszás Attilát alig lehet felismerni bozontjaiban) –, morcosabb, tüskésebb, ugyanakkor érzékenyebb, sérülékenyebb és esendőbb is, mint ahogy azt megszoktuk. (Kaszás tökéletesen alkalmas is egy ilyen figura megformálására.) Gyermekien örül, hogy az ő sípolására éppúgy válaszolnak a madarak, mint a csatlósának, végül azonban még ez a madarakkal való kontaktus is megszakad, tehénbőgés lesz a válasz (a tehénbőgés többször poénforrás az előadás folyamán). Hasonló pofont kaphatott Benedetto a női nemtől is, ezért menekül, kapálódzik érzései ellen.

A szerelem körül forog Eszenyi rendezésében minden, ami persze nem csoda, minthogy maga a darab is szerelemről, szerelmesekről, szerelmi civódásokról szól. (Kellőképp „szabad szájúan” erotikus is az előadás, Shakespeare-hez híven, Kornis Mihály által aktualizálva s főként Margaréta – Hullan Zsuzsa – személyének köszönhetően, de van unikornis jelmez is az álarcosbálon, meg van fröcskölő slaug, mind arcpirító célzattal, obszcén „áthallással”.) Csakhogy mint minden Shakespeare-mű, ez sem ilyen egyszerű. A Sok hűhó éppúgy szól a látszatról, a megtévesztésről, a megaláztatásról is – és nemcsak a sztori, a bonyodalom szintjén. Kellőképpen ki is lehetne aknázni a darabnak ezt a szálát – Eszenyi azonban nem teszi, ő csak a mindent elsöprő és az őrületbe kergető szerelemre koncentrál, ami persze nem baj, sőt nagyon is szimpatikus. De hiába bujkáltatja szekérnyi szalmába, és vetteti egy vízzel teli vályúba Benedettót, mikor azt megérinti a szerelem, és hiába öltözteti Beatricét Sancho Panzának, hordóval meg lavórral, hogy kellően komikusan nézzenek ki, és hiába áztatja el őket vízzel, hogy mindkettőt (konkrétan is) hideg zuhanyként érje a szerelem, hogy „elázottak” legyenek a szerelemtől (no meg a víztől). Talán célszerűbb és alapvetőbb lett volna egyszerűen a szereposztásnál két olyan színészt választani, akik el is tudják hitetni velünk, hogy őrületesen szeretik és gyűlölik egymást. Mert ez itt és most Kaszás Attilának és Hegyi Barbarának nem igazán sikerült. Bár Kaszásnak hajlamos vagyok mindent elhinni, Hegyi Barbara azonban – bár jó humorú és minden tőle telhetőt meg is tesz – nem elég erőteljes és temperamentumos, s úgy kell kipréselnie magából a beatricei karaktert, no meg a hangokat, hangja ugyanis kevéssé való egy ilyen nagyszínpadra.

Eszenyi érdeme ugyanakkor, hogy „nagy öregeket” sikerült megnyernie akár epizódszerepekre is. Kállai Ferencet például, aki hitelesen, eszköztelenül alakítja a bamba Bunkóst, a szenilis, lelassult öregembert, vagy Bárdy Györgyöt, aki egyszerűen a jelenlétével is képes hatni. Harkányi Endre pedig olyan gyermekien cinkos élvezettel játssza a szerelmeseknek szurkoló agyafúrt papot, hogy az embert akaratlanul is minduntalan nevetésre ingerli. Tábori Nóra dajkája rezignált és lakonikus, mintha csak egy abszurd komédiából lépett volna elő. Hasonlóan szól Farkas Antal basszusa is, nincs is szüksége különösebb parádézásra ahhoz, hogy megnevettette a nézőt. Hangyányi szerepének minden mondata, minden rezzenése telitalálat.

A mozgásért felelős Gyöngyösi Tamás és Király Attila pedig egyszerűen remekelnek, ha ugyan nekik köszönhető az a vívásjelenet, amely annyira könnyed, pergő és izgalmas, akár egy sziporkázó shakespeare-i szellemi szópárbaj. Persze ehhez kellettek olyan kivitelezők is, mint Tordy Géza, Kaszás Attila, Nagy Ervin vagy Seress Zoltán. Seress az az ideális színésztípus, aki mindig meg tudja teremteni az egyensúlyt a kint és a bent, a tudatosság és az ösztönösség, az azonosulás és a kis távolságtartás között. Hercege méltóságteljes, magabiztos, de magányos és sehová sem tartozó ebben az előadásban. Claudiót az idén végzett Nagy Ervin játssza, aki nemcsak nagyon tehetséges és érzékeny színész, de rendkívül jól lehet „használni” – talán túlságosan is jól; bármilyen stílust, bármilyen karaktert képes hozni. Reviczky Gábor viszont már csak rutinból bohóckodik, amiért persze a közönség még mindig nagyon hálás. Ideje lenne, hogy végre valaki úgy istenigazából megdolgoztassa, hiszen sokkal több van benne, mint amit láthatunk.

A színpad állandó szereplője a közepére helyezett szekér, amelyen egymást követik a civódások, vallomások, amely a pokolba visz vagy a mennybe repít (s még a színjátszás ekhós szekerét is eszünkbe juttatja). Aztán ott vannak a villanypóznák is, állandó kisülési lehetőségeikkel, felszikrázásokkal, vibrálással. S minduntalan a színen van egy félszeg, félkegyelműnek tűnő, szemüveges legényke is (Benedetto szolgája), aki fura viszonyban van az evilággal: sípján madarakkal társalog, az előadás végére meg, egy kusturicai arizonai álmodozó módjára, egyenesen az egekbe emelkedik repülőgépével, a boldogsághoz való viszonyunkat jelképezve ezzel. A földön maradt násznép önfeledten integet utána. Igazi mesei lesz tehát a vég, a bajok megoldódnak, a két szerelmespár egymásra talál, a gonosz ármánykodó fattyat meg egymásba kapaszkodva, akár a mesékben, kitolják. És ezzel minden a helyére is kerül, itt már az égvilágon minden rendben van.

fel