A bosszú
TARTALOM HÍREK CIKKEK DÍJAK FILM SZÍNHÁZ KÉPEK

A BOSSZÚ

Szántó Judit: A realizmus mint stilizáció

Kleistnek ez az első, zsenit ígérő, de a későbbi nagy művek érett tökélyétől még elmaradó drámája a magyarországi recepció szempontjából mindent Forgách Andrásnak köszönhet, aki beleszeretett a műbe, és kiváló, már önmagában is csáberőként működő magyar szöveget teremtett. Így jött létre tíz éven belül immár a második magyarországi bemutató, a Budapesti Kamaraszínházé(1994, még A Schroffenstein család címen) után most a Katona József Színházé, és mint annak idején, amikor a fordító vállalta a színrevitelt, most is félelmetesen nehéz feladat hárult a rendezőre, ebben az esetben Ascher Tamásra. Az elsődrámás szerző ugyanis egy, a maga korában közkedvelt, a 19. században a repertoárban jelentős helyet elfoglaló, azóta azonban mindenestül elsüllyedt műfajban, a lovagi rémdrámában mutatta meg az oroszlánkörmeit – és a mai érdeklődést természetesen nem a műfaj, hanem a járulékos elemek váltják ki.

Közismertek persze ezek is. Kleist az ábrázolt hátborzongató eseten túl kozmikus leheletet lopott művébe, azaz világot teremtett: sértett erkölcsi világrendet, amely korántsem áll helyre olyan harmonikusan, mint a modellként citált Rómeó és Júliában a herceg szavaival, hanem az őrült Johann torz summázatával, keserűen, már-már cinikusan cseng ki. E befejezés előzményeként pedig ott van a szövegben a Victor Hugo által csak jóval később posztulált groteszk hangütés, az irónia, a már-már blaszfemikus szkepszis: megannyi olyan motívum, amely a későbbi műveken is, immár világirodalmi érvénnyel végigvonul.

A feldolgozás tehát szüntelenül feszegeti a lovagi rémdráma kereteit, mai szóval idézőjelbe teszi, és ez talán már a megírás idején is nyílt titok volt, hiszen ismeretes az a feljegyzés, amely szerint a darab első, baráti körben történt felolvasását a hallgatóság viharos kacagással fogadta. Mindazonáltal a dráma gerincét szolgáló cselekményt mégsem lehet kilopni az előadásból, vagyis ahhoz, hogy teljes érvényű, művészileg kielégítő színházi est szülessen, valamilyen stilizálásra mindenképpen szükség van – és itt tágul szélesre a tér a modern rendező előtt.

Ascher Tamás a stilizáció eszközéül a hozzá művészileg legközelebb álló módszert, a realizmust választotta. Egyszerű, józan, őszinte, lefojtott hangnemet diktál, amelyet nagymértékben támogat a végletek között ugyancsak rendet teremtő, klasszikusan tiszta fordítás. Ez a hangnem humanizálja a cselekményt, értelmezi a cselekvések mozgatórugóit, az intenzitással azonban sok helyen adós marad, így elsősorban a két vár, Rossitz és Warwand enteriőr-jeleneteiben. A két apából, vagyis a rémdráma két első számú hordozójából olyannyira kivonódott a démoniság, a szenvedély, hogy Bezerédi Zoltán figurája inkább hajaz modern intellektuális intrikusra, Lengyel Ferencé meg éppen jámbor, könyökvédős kispolgárra. A feleségeket játszó kitűnő színésznők, Bertalan Ágnes és Szirtes Ági is halovány, sopánkodó polgárasszonyságokat formálnak, mint ahogy szokatlanul passzív és fakó Elek Ferenc Santingja is. Megjelenik viszont a démoni a félszemű szolga maszkjában, és az egyik famulust, Aldöbernt játszó Bán János hideg, csikorgó fogú gyűlölködésében.

Viszont valódi értékükön bontakoznak ki a romantikus jelenetek: Ottokár (Nagy Ervin) és Ágnes (a vendég Hámori Gabriella) árnyaltan bontják ki a merész lélektani motívumokban és dialektikus szerelmi párbajokban bővelkedő ábrázolást. És természetesen él és fanyarul mulattat az irónia, az ananász-kontra barackkompót és a pákosztos macska, vagy a szolgát hívó várúri füttyökre előugró kutyák remekművűen kontrasztos betétein túl elsősorban egy végig ironikusan értelmezett alak, a két ellenséges ház között ingázó, s a közvetítő hálátlan szerepébe véresen belebukó Jeromos színpadi megjelenítésében: Máté Gábor, bármit játszik, az örök értelmiségi örök drámáját – adott esetben a kéretlen empátia luxusát – tölti meg mai tartalmakkal.

Az előadás legmaradandóbb pillanatai a befejező barlangjelenetben következnek el, ahol pedig a rémdráma kliséi a maguk teljes nevetségességében tömörülnek. Khell Zsolt játéktere a színpadnak egy fémes fényű fallal leválasztott sávjára szűkül, s a végső pillanatokban a szereplők e falhoz frízként dermedve állják önmaguk stilizált szobrát. A békülő kézfogás is evidensen hamis a maga merev tablószerűségében, és csak az őrült Johann (a végig nagyon szépen dolgozó Mészáros Béla e.h.) könyörtelen végmondatai élnek. A nézőben pedig felgomolyog a belátás a gyűlölködések, gyanakvások, bizalmatlanságok és feltételezések vészterhes és kiúttalan szövevényéről, amelynek színpadi átvilágítása némi spontán távlatot ad a nem hibátlan, de érdekes és gondolkodtató előadásnak.