TARTALOM	HÍREK	CIKKEK	DÍJAK	FILM	SZÍNHÁZ	KÉPEK

AZ IDIÓTA

Ha valaki arra vállalkozik, hogy színpadra adaptáljon egy Dosztojevszkij-regényt, választania érdemes. Vagy elveti a szerteágazó cselekményt, elfelejti az epizodisták színes forgatagát, hogy a főalakok dinamikus, válságteli konfliktusát teljes intenzitásában tudja megjeleníteni. Vagy színpadra küldi az egész kompániát, elmeséli kinek-kinek a történetét, hosszan beszéltet mindenkit, hogy kifejthessék lázas filozófiájukat. A két szélsőséget vegyíteni nem érdemes. Ezt Andrzej Wajda állítja, aki nagy sikerű színdarabot és filmforgatókönyvet is írt, európai hírű színházat, érdekes, vitatható, megosztó filmet rendezett Fjodor Mihajlovics regényeiből, így A félkegyelműből is. Igaza lehet. Kreatív hűtlenség vagy konzekvens hűség a termékeny alkotói attitűd.

Ha felelevenítjük A félkegyelmű kusza és következetlen meséjét, ponyvaregényekbe száműzött vadromantikus toposzok kínos halmazára ismerünk. Gondoljuk csak el! Nasztaszja Filippovna családja tűzvészben pusztul, leánytestvére tífuszban hal. A tizenkét éves gyermeket egy kéjsóvár mágnás teszi metreszévé eldugott vidéki kastélyában. Nasztaszja felcseperedik, és delejes vonzerejű nővé érik, akinek szívéért ("lelkéért") egy ördögi (Rogozsin) és egy angyali (Miskin) férfi vetélkedik. Végül az elkárhozott szerető meggyilkolja a boldogtalan kaméliás hölgyet, aki az oltár elől szökött éppen (!). A krisztusi jóságú férfi összeomlik, és visszazuhan kataton epilepsziájába. Szerepel még tüdőbajos ifjú, tiszta szívű bölcs gyermek, züllött lengyel nemessel megszökő grófkisasszony. És így tovább. Belátható, hogy a melodramatikus történetet felmondani nemigen érdemes. Azonban Dosztojevszkij démoni írásművészete elénk idézi az emlékezetes megszállottak bizarr portréját. Szürreális látomásokat teremt valós részletekből: otthontalan lelkek sötét és vigasztalan lakhelyét. Modern, vallásos-egzisztencialista műveket ír, de ezek meseszövése XIX. századi. Tézisregényeket, amelyekben nyugtalanítóan bizonytalan a tézis igazsága. A polifonikus szerkezetű alkotások egy-egy szólama a tucatnyi figura kényszeres filozofálgatása. A szerző kétségbeesett világmagyarázata nem igazolt tételek rendszere, hanem mániákus életigazságok zaklatott kavargása. S ha egy társulat meg kívánja szólaltatni hőseinek disszonáns, ám monumentális kórusát, és közlendője van a gondolatokról, melyek nélkül érdektelenek az író alkotásai, bizony színszerűtlenül hosszan kell beszéltetni a szereplőket, akiknek sorsuk és eszméik egyaránt fontosak. Sőt cselekedeteik sem érthetőek - ha tetszik, illogikusak -, ha nem ismerjük fantazmagóriáikat.

Az igazi konfliktus nem emberek, hanem világnézetek között feszül. Vagy a lélek mélyén. Dosztojevszkij nem lélektani regényeket ír, hanem elkárhozott lelkek és lélekvesztett alig emberek regényét. Ezek a bizarr teremtmények mégis valóságosak, az író lázas víziójában viselkedésük törvényszerű: hiteles.

Nánay István szerint a színpadra alkalmazók dilemmájával rokon, némileg abból következő választás áll a színpadra állítók előtt is. Vagy többsíkú látványszínházban teremtik meg a regények vizionárius közegét, metaforikusan jelenítik meg a szenvedélyes gondolatiságot. Ha realista stílben fogalmaz az előadás, a színészek "oroszos" zsánerképekben tehetnek reménytelen erőfeszítéseket a jelképes figurák életre keltésére. A másik lehetőség, hogy a főalakok baljóslatú konfliktusa rántja magához és nyeli el a környezet mikrotragédiáit. Ahogy egy irdatlan tömegű fekete lyuk kebelezi be a vonzáskörébe került meteorokat, holdakat és bolygókat - az epizodisták csődületét -, ezzel is tovább növelve a maga iszonyú tömegét. Egy-két szereplős intenzív kamarajátékban elevenítik meg a mellékalakokat. Wajda Félkegyelműjében Rogozsin és Miskin virraszt a meggyilkolt Nasztaszja Filippovna mellett.

A Katona József Színház adaptációja és a belőle készült előadás nem ad egyértelmű választ a vázolt dilemmára. Ez is meg az is; ez sem és az sem kíván lenni. Megítélés kérdése. A szerzőket, Ungár Júliát és Tiwald Györgyöt szemlátomást az foglalkoztatja, hogy az egyszerre bűnös és esendő kisközösség hogyan szembesül Miskin herceg provokatív jóságával. Ezért alig húznak ki valakit. Megkísérlik, hogy érthető és megjeleníthető szándékokat, akaratokat "olvassanak" ki a regényből, ezáltal pszichológiailag motivált mellékalakokat konstruáljanak. Csehov-figurákat faragnak Dosztojevszkij groteszk karneváljának alakjaiból. Mintha az expresszionista Georges Rouault (kinek keresztény-misztikus festészete olyannyira emlékeztet Dosztojevszkij világára) elmosódott, torzult arcainak kontúrjait élesen kihúznák, üvöltő színeit a természethűségig tompítanák; létre is jönne egy kritikai realista kép, de címén és témáján kívül alig lenne köze az eredetihez. Kérdés, hogy szép, hatásos festmény lenne-e. És készülhet-e izgalmas előadás egy ilyen átiratból?

A szereplők egy részének saját sorsuk van. Ilyen a betegesen hazudozó lecsúszott Ivolgin tábornok, aki nevetséges fecsegőből porrá sújtott öregember lesz, majd nyomorult tolvaj, végül gutaütést kap az elviselhetetlen megaláztatásoktól. Másoknak egy jelenetnyi szerep, egyetlen jelentéses gesztus jut, mégis részei maradnak a történetnek, jelen vannak. Ilyen Jepancsin tábornok, aki akarja Nasztaszja Filippovnát, ékszert is ajándékoz neki, s hogy később gond nélkül látogathassa, a titkárához, Gányka Ivolginhoz adná feleségül. A későbbiekben szerepe arra szorítkozik, hogy bevonuljon a herceghez asszonyával és lányaival, és mackósan dörmögjön valamit a bajsza alatt. Némelyeknek egyetlen szituáció adatott, és passzív szerepre kárhoztatva kell figurát építeniük. Ez a feladat hárul Tóth Zoltánra, aki Tockijként a botrányba fulladó estélyen meséli el - az "életünk legmocskosabb cselekedete" társasjáték jegyében - a kislány Nasztaszja ocsmány elcsábítását. Majd nagyon aggódik, hogy Ganya vegye már el a pénzéért kiszámíthatatlan volt szeretőjét. Akad olyan szereplő, akinek nézetei a regényben megkérdőjelezik Miskin szeretet-vallását, viszont a színdarabban egyszerűen előtűnik a semmiből, hogy felidézzen a játék terén és idején kívül zajló eseményeket. Jevgenyij Pavlovics modern ember, kétkedő intellektus, akit nem ösztönei, hanem cinikus értelme juttat a pokolra. Ő is a herceg ellenpontja, mint az ösztönember Rogozsin. Ő is Nasztaszja Filippovna szeretője. Így kerek. Viszonyukról éppen csak értesülünk, több tíz oldalnyi izgalmas disputái Miskinnel kimaradnak. Egyszer csak megjelenik a társaságban Aglaja kérőjeként, hogy ne ismerje meg ("megtagadja") Nasztaszját. Végül vannak, akiknek se karakterük, se gondolataik, se dramaturgiai funkciójuk. Aglaja testvérhúgai csak azért vannak, hogy hárman legyenek, mint a mesében. Leginkább azért tűnik fölöslegesnek az egész társaság, mert a jelképes értelmű szerelmi történet alakulását alig befolyásolja. Nasztaszja, Rogozsin, Miskin, de még Aglaja is környezetétől függetlenül dönt.

A félkegyelmű figurái nem személyiségek, hanem egy rögeszme rabjai. Megszállottak. Ha elhagyjuk tudálékos, cinikus vagy hagymázos filozofálgatásukat, kényszeres önreflexiójukat, csonka árnyalakokká lesznek. Nem véletlen, hogy a színdarab legizgalmasabb szereplői (Ivolgin, Lebegyev és Ippolit) azok, akik "beszélhetnek". Nem véletlen az sem, hogy a színészek ösztönösen más, groteszken túlzó tónusban játsszák őket.

Másrészt a szerzők megírják a Miskin-Nasztaszja Filipovna-Rogozsin szerelmi háromszög stúdiódrámáját. A "vetélytársak" különös kapcsolata kétszereplős kamarajátékként követhető végig. A legsűrűbb levegőjű, legerősebb jelenetek Miskin és Rogozsin kettősei. Minden adaptáció tudatos választás eredménye, motívumok hangsúlyozása vagy elhagyása: értelmezés. A Magyarországon elterjedt irodalmias-eufemizáló A félkegyelmű címet a nyersebb orosz eredetire, Az idiótára cserélték. Pedig a darabban Miskin herceg normális, jó eszű fiatalembernek mutatkozik. Számos mozzanatot emeltek át a regényből, amelyek kifejezetten realista, tisztán látó férfinak mutatják. Jó a pszichológiai érzéke, ismeri az embereket. Elhagyták ellenben azokat az extremitásig különös tetteket, elvárásokat, amelyek a teljes megbocsátás és a krisztusi szeretet kategorikus imperatívuszából fakadnak. Ezek a köznapi életben valóban határosak az őrülettel. Ebben a verzióban Miskin nem várja el, hogy fogadják őt a tábornok házában, hogy a kínos mésalliance-ot, a rossz hírű Nasztaszja Filippovnával kötendő házasságát kimagyarázza. Nem hiszi el Ivolgin képtelen agyalmányát arról, hogy a deklasszált katona valaha Napóleon szárnysegéde volt, és ő maga beszélte rá a császárt, hogy kivonuljon Oroszországból. Egyáltalán: szelíd iróniára váltják Dosztojevszkij démoni humorát.

Átmentik Miskin jellegzetes beszédmódját: a herceg azt mondja, amit gondol. Egyenesen, világosan. Ez nagyon furcsa. Elhagyják viszont misztikus áriáit, teológiai okfejtéseit. Miskin nem szent és nem őrült: egyszerűen jó ember, és ez elég ahhoz, hogy csodabogárnak (idiótának) tartsák. Miskin nem angyal, kézenfekvő, hogy Rogozsin sem ördög. Emberi történetként olvasták és mesélik újra A félkegyelműt. Miskint önfeladó jósága köti Nasztaszjához, Rogozsint a maga elátkozott szerelme. A szöveg rámutat különös testvériségükre. Az első jelenet - csakúgy, mint az alapműben - találkozásuk a vonaton. Már ekkor különös rokonszenv ébred bennük egymás iránt. A központi jelenet szövetségük: a keresztcsere. Miskin egy húszkopejkás ónkeresztet - amit egy koldustól vásárolt, tudván, hogy az becsapja őt -, Rogozsin pedig egy drágakövekkel kivert aranykeresztet ajándékoz a másiknak. Utoljára a halott Nasztaszja mellett virrasztanak. Két nagyra hivatott férfi, akik óriások a szenvedésben: "Aki többet tud szenvedni, az következésképpen méltó is arra, hogy többet szenvedjen", mondja Miskin.

Nem boldogultak a színpadra írók a különleges nőalakokkal. Dosztojevszkij rendkívüli asszonyai színpadra téve rendre átváltoznak bosszantó hisztérikává. A regényekben egzaltált rajongóik tekintetében tükröződő nők férfiúi rögeszmék: bomlott imádat, szentnek kijáró áhítat, elragadtatott szánalom tárgyai. Fényük visszfény, a férfirajongás visszfénye. Nasztaszja Filippovna királynő és utcalány, diadalmas és esendő, jóságos és kegyetlen, amilyennek éppen imádói gondolják. Az analízis elbíbelődne ellentmondásos személyiségével, rávilágítana, hogy miért képtelen egészen odaadni magát szeretőinek, elemezhetné, honnan ered a romlottságnak és elérhetetlenségnek ez a részegítő elegye, amellyel magába bolondít mindenkit; megmagyarázná, miért áhítoznak rá, akik megvetik. Mégis képtelenség eljátszani a nagy titkot: mivel vonzza magához a férfiak loholó falkáját? Csakúgy, mint az eltitkolt jólelkűséget, amit talán csak Miskin lát meg benne. Nagyjeleneteiben mindig meglepőt, botrányosat, tabusértőt tesz. Fennkölten, szomorúan és végtelenül magányosan rombol. Van egy pillanat, amikor megkísérti a jóság, hogy végső döntésével újra átadja magát öngyűlöletének, folytassa az önsorsrontás nagy munkáját. A dráma Nasztaszja Filippovnája leginkább femme fatale, Pandora szelencéjéből kiszabadult Lulu, ezt sugallja a textus, és erre játszik rá Fullajtár Andrea is, de erről később.

Aglaja még szimplábbra sikeredett: idegesítő, elkényeztetett kisasszony. Nem is sejtjük, miért szeret bele igaz szerelemmel - nem szánalommal - Miskin. Láthatóan minden idejét kitölti, hogy kivételes jelenségnek mutatkozzék. Ha csak színre lép, kíméletlenül kigúnyolja a herceget, aztán bocsánatot kér, és kezdi megint. Szeszélyeskedik, gúnyolódik, kegyetlenkedik.

A bonyolult nőfigurák személyiségének taszító pólusa hatásos drámai szituációkban leplezhető le; ezt az oldalukat mutatják szavaik, tetteik, döntéseik; azt, hogy esendőek, szeretetre méltóak - jók -, se drámai szituációkban megírni, se hitelesen eljátszani nem könnyű. Természetesen a kificamodott nőábrázolások megingatják, elbizonytalanítják a remekművek értékszerkezetét, ideákat megtestesítő férfiakat emelnek, vagy nyomnak le. Hiszen milyen ember az, aki ilyen nőbe belebolondul? Mint Miskin Aglajába. Csúnyán profanizálva a kérdést: ha ilyen balul - rossz ízléssel - választja ki szerelmi rajongása tárgyát, milyen lehet az az Isten, akiben rajongva hisz? Bebizonyosodik, hogy egy látszólag híven visszaadott Dosztojevszkij-történet egészen mást jelent a színpadon. Ungár Júlia és Tiwald György munkája elegáns, jól mondható és szellemes dialógokból épül, remek szituációkból áll, szerkezete arányos, cselekményvezetése világos, a szereplők lelkivilága áttetsző. Kérdés, hogy érdemes-e ilyenné formálni egy súlyos és aránytalan, rejtélyes és áttekinthetetlen, kusza remekművet. Választ az átiratból készült előadástól várhatunk.

Máté Gábor rendezése hol izzó feszültségű kamarajáték, hol cizellált, kosztümös Csehov-darab, hol költői-stilizált látványszínház. Ha a színpad pereméhez közel rendeli szereplőit - és vagyunk olyan szerencsések, hogy az első sorokban ülünk -, akkor megrendítően szép és hiteles színészi pillanatok hálás tanúi lehetünk. Finom, alig érzékelhető rezdülések, sugárzásos jelenlét, kifejező tekintetek vallanak a szereplők mélyen megélt belső igazságáról. Az intim színészi fogalmazásmód ereje meghatványozódna egy szűkebb térben. A játék feldúsulna, a levegő megnehezülne egy kamara-, még inkább szobaszínháznyi teremben. Ront a helyzeten Zeke Edit díszlete. A tágas, vastraverzes pályaudvar jelképnek túl direkt és elhasznált helyszín. (Pályaudvarlét egyenlő ideiglenesség. Miskin csak vendége világunknak, útja visszavezet a betegségbe.) A tátongó színpad nem segíti a játékot, erősen alulvilágítva lehet csak bensőséges tereket kihasítani belőle, de így láthatatlanná válnak az arcok, homályba vesznek a túlfűtött pillantások. A mázolt tonettek pakolászása az üres térben nem kínál izgalmas játszóhelyeket. Végül a neutrális hangulatú keret is felelős azért, hogy nyoma sincs a Dosztojevszkij-regények erős atmoszférájának. A szereplők, társadalmi helyzettől, rangtól, vagyontól függetlenül, jól öltözöttek. Füzér Anni korhű jelmezei szépek, anyaguk nemes, kidolgozásuk igényes; viszont egységes csoportnak mutatják a szedett-vedett emberhalmazt, amit pedig csak Miskin személye fűz össze. Ha nem hallanánk, amit beszélnek, unatkozó, módos piknikezőknek nézhetnénk a csapatot

Kis játékvonat pöfög át a szuffita világosítóhídján. Hazatér Svájcból a herceg. A kékesen derengő színpadon körbeállják a darab szereplői. Felélépnek. Egyszerre. Gépiesen. A kép kijelöli Miskin helyét: ő az idegenből, az ismeretlenből érkező vándor. Körülötte forog minden. Provokátor, akire reagálva a világ feltárja önnön természetét. Mozdulatlanul áll, miközben körötte átrendeződik a tér. Ez az ő története. Sajnos az elgondolkodtató, egyszerű, mégis látványos átrendezések, ki tudja, miért, sikerületlenebb ad hoc megoldásokkal cserélődnek fel. Fényfüggöny: szereplő ki, szereplő be. Van még nyílt színi átrendezés, amikor az orosz gúnyába bújtatott műszak bútoroz mackósan. Az áttűnéses technika izgalmas példája a drámai csúcspont szcenírozása. A hajszolt Rogozsin szüntelen fel-alá jár, székeket rakosgat. Fokozatosan kerülünk át Lebegyev nyaralójából - ahol a halni készülő Ippolit vett végső búcsút a hercegtől - Nasztaszja Filippovna házába. A két szélen Nasztaszja és Aglaja ül. Megküzdenek Miskinért, aki középen vergődik. Rogozsin pedig öles léptekkel rója a színpadot, egész lénye fenyegetés. Realista kellékeket és helyszíneket átlelkesítő stilizált térszervezés emeli meg az ihletett játékot.

Eredeti és fennkölt színházi történés a két énekes elbeszélés. (Az előadás nagyszerű és drámai zenéjét Horváth Károly szerezte.) Elsőül Adelaida (Szantner Anna) recitálja el az elsötétülő színpadon gyertyával a kezében Nasztaszja Filippovna szökését Rogozsinnal, boldogtalan együttélését Miskinnel… Másodízben a társulat - a násznép - jeleníti meg az esküvőt, gyönyörű pravoszláv kórusban regélve el, hogyan szökött el Miskintől Nasztaszja a templomban. A titokzatosság, az emelkedettség aurája lengi körül az elénekelt eseményeket. Nembeli példázattá nemesül a sokszor partikulárisnak tetsző lelki dráma. Felsejlik, hogy mitologikus harcot láthattunk jó és rossz között, aminek megrendült tanúi, az éneklők a küzdelem eldőltéhez mérik életüket. Megjelenik a szláv misztika aranyló háttere, amit legtöbbször hétköznapi szobabelsőkkel fed el színdarab és előadás.

Ha bántják, megütik a herceget, mintha Isten ábrázatát gyaláznák: felsírnak az angyalok. Fájdalmas-felséges szoprán dallamtöredék csendül fel. Meggyőződésem, hogy ezek az elemelt megoldások teremthették volna meg azt a nyelvezetet, amellyel átadható lett volna nemcsak az egyes emberek személyes tragédiája, hanem a lélek - és nemcsak a psziché - transzcendens drámája is, aminek híján talán nem is érdemes Dosztojevszkijt elővenni. Vannak nála sokkal jobb lélektani-realista szerzők.

Unalomba fullad a professzionálisan kidolgozott "csehovi" nagyjelenetek többsége, melyekben leheletfinom, gondosan kiadagolt jelekkel közvetítik a szereplők belső történéseit. Sokkal érdekesebbek a pasztellből kiharsogó rikító színek: Dosztojevszkij nyugtalanító ripacsai. Bezerédi Zoltán túlhajtott Lebegyev-alakításában fröcsögve harsogja el tébolyult apokalipszismagyarázatát. Részeg. Az eszement okfejtés mögött drámai erővel sejlik fel a sokkoló igazság: a szerzeteseket és csecsemőket faló kannibál középkori tettében, hogy feladja magát, felismerhető a vezéreszme, ami bűnbocsánatra késztette. Hasonlóan erős törvényt hiába keresnénk a jelenben. A betegesen hazudozó Ivolgin tábornokot Haumann Péter formálja meg hasonlóan karakteres, bár kevésbé hangos modorban. A valószínűtlen ábrándozásba menekülő szerencsétlen igazi bolygó lélek, s a színész a nyugodni képtelen modern ember alaptípusát állítja elénk szemléletesen. Egész nyomorult életével szembesül a szenilis öregúr, amikor visszatérő hazugsága - hogyan dajkálta ifjú beszélgetőtársait - igaznak bizonyul. Aglaja Ivanovnát valóban a térdén lovagoltatta, a három lány fényes emlékeket őriz a ronccsá lett fecsegőről. A tábornokot megrendíti az igazság. Ippolit jellegzetes Dosztojevszkij-hős, akit Mészáros Béla jelenít meg markáns erővel. A tüdőbeteg fiatalember az önsajnálat hérosza. Olyan hevesen gyászolja magát várható halála miatt, annyira fenekedik az egészségesek életére, hogy képtelenség sajnálni őt. Nem is sikerül, csak Miskinnek.

Tévedés összetett személyiségként ábrázolni Dosztojevszkij rögeszmés hőseit. Szemléletes példa erre Bodnár Erika játéka. Jepancsina tábornokné: színészi diadal. Aglaja gyermeklelkű édesanyja nincs döntési helyzetben, teljesen mindegy, mik a céljai, az események nélküle gördülnek tovább. A teremtő epika magától értetődően hitelesíti a szereplők belső útját. Hiszen amit az elbeszélő én művészi erővel kimond: az létezik. Van! A színházban azonban személyiségből, mesterségből újra kell teremteni ezt a "vant", hogy a néző higgyen benne. Bodnár Erika elhitet és meggyőz. Mégsem rajzolódik ki emlékezetes portré. Játéka bölcs kabinetalakítás marad. Ugyanis minden és mindenki Miskinhez, a krisztusi jóság karizmatikus alakjához mérten érdekes, amennyiben összetéveszthetetlen alapmagatartást formál, és ezzel fogalmaz meg tipikus választ a mű vizsgált alapigazságáról. A Miskinre települő társaság tagjai egytől egyig izgalmas, színes epizodisták. Különböznek is egymástól, egyediek, ahogyan kell. Mégsem érdekesek. A miskini példára adott válaszuk homogén: együtt mosolyogják meg enyhe zavarral a herceg furcsaságait. Mintha egy okos kisgyerek zseniálisan naiv bon mot-in szórakoznának. Mindenki egyéniség, együttesüknek még sincs karaktere; az egyszerre utálatos és szánalomra méltó gyülekezet vizionárius színpadra álmodásával adós marad az előadás. A főhősök, a szerelmesek döntéseit egyáltalán nem befolyásolják, megkockáztatom, hogy jelenlétük, ha mániákus gondolataikat nem hallgathatjuk meg, az alakítások minőségétől függetlenül, fölösleges. A négy főhős szabad ember: önszántából teszi tönkre életét.

Szerzőpár és rendező az ő kamaradrámájukra fókuszál. Fekete Ernő nem először birkózik meg sikerrel a krisztusi ember szörnyű mód nehéz és hálátlan szerepével. Miskin jósága nem eltökélt életprogram, hanem teljes személyiségét átható tehetség. Hiányzik belőle a misztikus egzaltáltság. Nem megszállott próféta, nem nevetséges népboldogító, de nem is "idióta". Egyszerűen odafordul a másikhoz, fejét kissé megbillentve kíváncsian tekint szemébe, annyira figyel, hogy ajka szinte formálja embertársa szavait. Meghallgatja azokat, akik nem hallgatják meg egymást. Vállát kicsit felhúzza, hátát enyhén előregörbíti, naiv bizalommal áll a forgatagban. Sebezhető és kiszolgáltatott, de nem esetlen vagy bumfordi. Legtöbbször halkan, derűsen szól. Jó embereket keres. Nem ítélkezik, hisz mindenkinek, ezzel sokkolja és megzavarja környezetét. Értelmetlenek a hazugság, az ármány mechanikus mozdulatai, ha valaki ilyen egyszerűen hagyja becsapni magát. Ecce homo, íme az ember. Miskint kétszer is "embernek" nevezik. Nem "Emberfia", egyszerűen "ember", míg a többiek nem azok. Szöveg és rendezés nem erősít rá Dosztojevszkij kétségbeesett gondolatára, miszerint a tökéletes jóság éppoly pusztító, mint az ördögi gonosz, mivel feltétlen megbocsátásával már az elkövetés előtt feloldozza a gonosztevőket. Mint Miskin Rogozsint. Adaptálók és előadás nem hangsúlyozzák a teológiai abszurdot, miszerint a krisztusi szeretet megalázza, porba sújtja az embereket, akik nem bírják elviselni a szembesítést önnön lehetőségükkel, az önmagukba temetett Istennel. Kudarcuk után még hitványabbak lesznek. Miskin magára veszi embertársai fájdalmát, arca egyre elgyötörtebb lesz az áradó kisszerű gonoszságtól. Derűje semmivé foszlik, mozdulatai kapkodóak, tekintete tanácstalanul rebben egyik arcról a másikra. Amikor felkeresi a gyilkossá lett Rogozsint, tud mindent, nem csodálkozik. Biztos benne, hogy mindennek így kellett történnie, az ember megválthatatlan. Együtt zokog a gyilkossal összekucorodva a földre terített matracon. Elkárhozott és szent egy a gyászban: mindketten Rogozsint siratják. Okos, szép, mély alakítás Fekete Ernőé.

Hasonlóan nagyszabású Nagy Ervin mint Rogozsin. Nem démonizálja Parfjon Szemjonovicsot. Lehetetlen Dosztojevszkij letaglózó látomását visszaadni: nincs színész, aki eljátszhatná a Miskint mindenhová elkísérő megbabonázott szempárt. Nagy Ervin magától értetődően férfias, görcsös akarat nélkül hozza a féktelen orosz őserőt, csak a torkából feltörő hangok árulkodnak a színészi erőfeszítésről, amellyel meg kívánja fogni Rogozsinban az ördögit. A színpad szélén áll egy fémpózna, ezen pördül meg nekifutásból Parfjon óriás lendülettel. Félelmetesen leng ki a nézőtér fölé, ha elengedné a rudat, a tizedik sorig elrepülne. Boldog: megszerezte királynőjét, Nasztaszját. Ezen a rúdon fordul, csúszik lassan, csüggedten, amikor elhagyják. Ebbe kapaszkodik Miskin, amikor összeroskad. Van egy jelképes mozdulat, amit mindketten aggodalmas pontossággal végeznek el. Helyre igazítják akkurátusan az egyik tonettszéket. Rendet akarnak tenni a világban, úrrá akarnak lenni a káoszon. Testvérek ők, ugyanazt a nőt szeretik: végtelen szánalommal és határtalan bírvággyal. Tehetséges emberek, Rogozsin az önpusztítás géniusza, Miskin a szereteté. Közös jeleneteik a dráma és az előadás legerősebb, leginkább kidolgozott részei, mintha az ő bonyolult emberi kapcsolatuk foglalkoztatta volna leginkább az alkotókat.

Fullajtár Andrea rájátszik a szöveg amúgy is egyoldalú jellemzésére: Nasztaszja Filippovnája dekadens végzet asszonya. Hideg, kemény: elátkozott. Játéka pontos és kíméletlen. A színdarab felkínálja Nasztaszja nagyjeleneteit, amikor népes társaságban királynői gesztussal aláz meg, hagy faképnél, leplez le - boldogtalanná téve imádóit. "Ez nem én vagyok" - mondja Miskinnek, de nincs rá lehetősége, hogy megmutassa, milyen valójában. Lehet, hogy ez nem a művésznő felelőssége, lehet, hogy egy vágyképet, egy ábrándot nem lehet eljátszani. Még nehezebb dolga van az Aglaját játszó Rezes Juditnak. Törvényszerű, hogy ellenszenves lánykának tűnik, ha az összes jelenetben kamaszos kegyetlenséggel alázza meg a herceget. Hiába látszik rajta, hogy ez neki szintúgy fáj. A szöveg túlhangsúlyoz minden mozzanatot, amivel elleplezni kívánja a régóta várt különleges ember, Miskin iránt érzett szégyellt szerelmét. Annyira elrejti, hogy nem is látszik. Kitörési vágya durcás különcködés. Ha tudatos rendezői elhatározás mutatja ilyen értéktelennek, hát nem válik az előadás javára. Súlytalan lesz a herceg dilemmája, hogy vajon Nasztaszja Filippovnát válassza keresztényi szánalomból, vagy Aglaját, mert imádja.