Mi történik komédiai keretek között, ha egy ágrólszakadt ifjú olyan jótékonyan segítő készséghez jut, amely egy csapásra feltámasztja környezetének segítőkészségét, sőt őt magát is új készségekhez segíti el, jobbakhoz és roszszabbakhoz? A Katona József Színház premierje az érdem nélküli szerencsecsinálás, a rövid tündöklés visszásságait mutatja be. Az ámokfutássá váló gyors karrier persze éppúgy nem vehető halálos komolyan, amiként a végkifejlete, erkölcsi tanulsága sem: Titusz, a facér borbélysegéd olyannyira visszatapadhatna a (család)fára, hogy mindjárt a legerősebb ág lehetne, ám hirtelen támadt ön- és társadalomkritikája folytán ágról akar szakadni, visszautasítja a mesés örökséget, és az egy, tíz, száz fokkal előnyösebb partik helyett a hozzá hasonlóan vörös hajú libapásztorlány, Szalome szerelmét választja. A minimum a középkor óta üldözött-rettegett-gyűlölt-kigúnyolt vörös hajzat a szín jelképessége révén a másság ironikusan kirajzolt problémájához az egész legújabb kori világtörténelem tragikomikumát képes hozzárendelni.

Titusz döntésével megfelel neve egyik jelentésének (tiszteletre méltó), viszont neve másik értelmezése (vadgalamb) szerint röpdös ajkról ajkra, négy-öt nőt babonázva testközelből vagy tisztes távolból. Saját bevallása szerint milflőr neveltetésben részesült, azaz eddigi évei a tudás és az életismeret ezernyi virágából alighanem véletlenszerűen hímeztek bizonyos számút értelme kelméjére. Máté Gábor rendezése is ilyesfajta ezerszín-, ezerillat-technikával jött létre. Pointillista kidolgozású az előadás: sok benne a zeneiötlet-villanás - pianínón a nemegyszer bravúrosan forma- és hangzatkeverő dalelegyek, ária-, duett- és kórusparódiák komponistája, Darvas Ferenc, tangóharmonikán Ernyei László játszik együtt a színpadi társasággal -, a koreográfiai poén - Molnár Évának köszönhetően -, valamint a rendezői szándék pedagógiáját és humorát is megjelenítő, ismétlő-variáló színészi játékelem. Ez a hol sietős-cikázó, hol elidőző-nyomatékosító megoldás kiemeli a mindig aktuális karriertörténet lesújtóan nevetséges sztereotípiáit. A stilizálás és a stíluskarikatúra azonban az alakokat jobbára csak külalakokká teszi, így a XIX. század közepén regnáló - e darabjában a fő- és a vezető karakterszerepet is megformáló - osztrák színidirektor és színműíró sokra becsült jellemfestő képességéből egy lendülettel vont skiccek válnak. Fullajtár Andrea (Von Cypressenburgné, özvegy) a kérdő, kijelentő és felszólító hangsúlyok logikájának felcserélésével káprázatosan mulatságos beszédmódba öltözteti a szinte verslábak ritmusára ringó költőnőt, akit a rendezés könnyű sikert kerülő önfegyelme megfoszt attól, hogy (bár neki-nekirugaszkodik) német nyelvű költeményeinek gyöngyszemeit egy vaskos kötetből felolvassa; az viszont nem világlik ki, szűkagyú kékharisnya-e az úrnő, vagy karaktereken átlátó emberismerő. Ráadásul a figura mozgásbeli és intonációs prezentálása kedves, hommage-os macskaköröm Básti Juli egyes szerepeire. Így a színésznő nem annyira a vígjátékon belül, inkább azon kívül: a szöveg mint kulissza előtt jelöli ki Von Cypressenburgné ekként tökéletesen megtalált helyét.

Az igazi díszletet Horgas Péter tervezte. A mókásan mozgékony, itt-ott nyíló-csukódó dobozdíszlet és benne a rengeteg mindentudó kisebb doboz akár Örkény István Tótékjához is szolgálhatna, sőt ahhoz elvileg jobban, mert itt az éca inkább a praktikumból (szabadtéri bemutatóelőzmény) és az olcsóságból fakad (igaz, a talizmán is dobozokba dobozolt dobozban érkezik). A tér átláthatósága és kiszámíthatósága szépen simul Máté analizáló elképzeléséhez, csapatmunkát és stílusiskolát szorgalmazó szándékaihoz. Füzér Anni jelmeztervező nem ragadtatta el magát: ezekre a színpadi alakokra csakis a leginkább rájuk való, takarékosan válogatott ruhadarabokat adhatta - főként a fekete és fehér variációival érve el, hogy A talizmán centrumában akkor is a hirtelenvörös üstök lángoljon, amikor épp nem látszik; s jó, hogy a legtöbb "bábunak" van valami baja az öltözékével.

Nagy Ervin (Titusz) és Kiss Eszter (Szalome) is festékkel úgy-ahogy az alkalomra befújt hajjal: színparókában lép föl. Erre ugyan lehet roppant egyszerű, esztétikákon és hatásmechanizmusokon kívüli magyarázatot adni, meg fontoskodót, túlinterpretálót is. Annyi bizonyos, hogy a kezet, arcot, ruhát, másik személyt összefogó, pergő kolorit túlmutat önmagán, meghatározó látványelem - a vörös valójában látnivalóan nem vörös; még csak nem is vörös. Nagy Ervin marionettes fej-, kéz- és lábdobálással engedi magát rángatni, ő is külső formával, forma- s nem jellemlendületből dolgozik. Csibészesen, diákosan, elsőrangúan. Kiss Eszter hol fénylő, hol méla tisztessége Szalome szerepében már el is fogadtatja, hogy Máté Gábor a színmű erényeinek és jellegének nem csekély visszavételével jutott el e külső - nem külsőséges, egyben: komplex - formanyelvhez. Szalome kitűzős játéklibái, hasonlóan számos más ötletes aprósághoz, egyébként is arra intenek: nem Nestroy újrafelfedezésére, hanem egy játékos estére ültünk be. Eörsi István ebadta fordítása és dalszövegei is az elmozdítás irányába hatnak. Az átstrukturálás korlátairól árulkodik, hogy a nem kurta első rész után a publikum már-már befejezettnek hitte az itt nyugodtan le is zárható tanmesét - bár aztán nem volt ellenére, hogy a szünetet követően kapott még egy ráadás anekdotát, a kabáthónalja alatt előre festett izzadságnyomokkal bóklászó, a jámbor és önhitt ostobaságnak tohonya szobrot állító Tóth Zoltán jutalomjátékával Dugaszi sörgyáros bankóesőtől kísért megszólalásaiban.

Lengyel Ferenc a (talán) mímelt féltékenység tirádáival, az eldöntetlenség, a titokzatosság felé vitt felfogással feledtette azt a szövegstiklit, hogy nem márki, csak Márki a neve, noha fodrász. (Nem egészen érthető, hogy Titusz miért borbélysegéd, egy fodrászüzlet várományosa. A figarók állítólag még sötétben, tapintásról is megismerik a… talizmánt. Ha igen, akkor Titusz milflőrjébe eddig legkevésbé a hajipar férhetett bele. Az ő fodrászsága dramaturgiailag nem tesz jót Monsieur Márki fodrászságának.) Huszárik Kata "egy az egyben" azt a nyafogányt játssza (Emma, Von Cypressenburgné lánya), aki nagyon szeretne már szert tenni egy külön bejáratú fogamzásgátló-receptre. Csákányi Eszter (Flóra, kertészné, özvegy) és Pelsőczy Réka (Konstancia, komorna, özvegy) alakításának klúja a két figura rímhelyzetéből adódik. A stilizáló antropomorfizálásban leginkább embernek maradó - régi szép szerepeit ebben a hangnemben is folytatni képes - Csákányi a hívó rím; a kissé félbehagyottan erotizáló előadásban a legtestibb jelenlétet kiaknázó Pelsőczy a válaszoló rím.

Kocsis Gergely és Fekete Ernő külön szám. Kocsis (Laposy úr) a rémisztő dalát hangszerén kísérő fűzfapoéta mulyaságától a tenyérbe mászó tolakodás ábrázolásáig jut el. A közönség alig várja, hogy érzületeinek illusztrálásaképp a húrokba tépjen, pedig tép épp elégszer - s végül mintha már áldozatának ércsatornáját rángatná ki. Fekete (Szotyola segédkertész) a komédia rezonőrje. Nézdegéli ráérősen a sok barmot, noha tudja, hogy ő is egy közülük. Énekes bemutatkozása az abszurdan lelassított, molekulákig kijátszott cirkuszi bohócszám színpadi megfelelője. Elek Ferenc (Gyuri, Von Cypressenburgné szolgája) nem jut önálló öt perchez, kimunkálja tehát a kevéssé látványos folyamatot, az egyszer teli hasúan elégedettnek, máskor gyomorbajosan savanyúnak tűnő - a talizmánügy közelébe hiába ácsingózó - kisembert (de azért már túlságig rájár Elekre ez a szolgaszereptípus).

Szép, szép, mondhatja most az olvasó (nagyjából a kritikus is ezt mondta), de mi az a talizmán?! A válasz: ha feldobják, fekete, ha leveszik, sárga, majd… Tessék megnézni a Katonában, ahová Máté Gábor - nyilatkozata szerint - az itt megszokottól eltérő erőpróbát, "jófajta tréninget", a más stílusgyakorlatát akarta bevinni a másság e vígjátékával, színészei azonban, szerencsénkre, edzés helyett máris időre mentek.